Chapter 1

"Drága, Liz!

Rettentően sajnálom, ami édesanyáddal történt! Nem gondoltam volna, hogy eddig elfajulnak majd a dolgok, de sajnálatos módon nem tudtam mást tenni. Nem mondhattam nemet a rám hatást gyakorló erőknek, nem állíthattam le a folyamatot, mert ha megtettem volna, akkor annak sokkal súlyosabb következményei lettek volna, s így sajnos azt kell, hogy mondjam, sokkal jobban jártál te is és az apád is. Nem tudjátok, de édesanyád nagyon nagy bajba keveredett, olyanba, amiből nincs visszaút. Igaz, évekkel ezelőtt történt már, de sokan nem tudják elfeledni az őket ért sérelmeket. Sajnálom, de többet nem mondhatok el neked! Ha megtenném, annak nem lenne jó vége! Remélem egyszer majd meg tudsz nekem bocsájtani és tovább fogsz majd lépni a nehézségeken, de addig is vigyázz magadra, kedvesem! 

Szeretettel,

J."

 Az emberek álmaikban hajlamosak újraélni életük egyik legrosszabb élményét még annak ellenére is, hogy erősen próbálják elfelejteni azt, ami nagyban befolyásolta életük hátralévő eseményeit. Hiába járnak el pszichológushoz, teljesen azért a szakértők sem tudják elfeledtetni velük az egyik szülő elvesztését, pláne akkor nem, ha az adott páciens is szemtanúja volt az egésznek és az ő élete is veszélyben forgott. Elisabeth Moore egy kiváló példa arra, hogy ha az élet rossz lapokat is oszt az embernek, muszáj továbblépni a múlton bármennyire is nehéz. Folyton csak azon gondolkodni, hogy milyen lett volna, ha másképp alakult volna az életük már nem egészséges. Nyomasztó hatással van az emberekre nézve és pontosan ezért is kell, hogy legyen valaki mellettünk, akire számíthatunk, és akiben teljes mértékig megbízhatunk. Liz számára Aly jelentette ezt a személyt, hiszen ő volt mindenben mellette, ő segített nagyrészt túltenni magát a múlton és mindig segített neki, ha szüksége volt rá. Pont ezért is döntöttek úgy, hogy ketten vágnak bele új életükbe és elköltöznek szüleiktől, hogy saját életüket építhessék fel egy hatalmas városban.

 Liz reménykedett benne, hogy végre talán megtalálja azt a lelki békét, amit hosszú ideje keresett a kisvárosban. Remélte, hogy nem lesz szükség a költözésre, hiszen szerette a kisvárosokat, de miután már bizonyossá vált, hogy nem képes nap, mint nap ugyanabban a szobában felébredni és ugyanabban a házban élni, amit még az anyjával közösen vásárolt meg az apja, úgy döntött, hogy elköltözik. Úgy gondolta a környezetváltás majd elősegíti a gyógyulását és talán a nagyváros forgataga talán segít majd neki abban, hogy végre túllépjen a nehézségeken, amiken keresztülment. Igazából már nagy szüksége volt rá. Így legalább a munka leköti majd a figyelmét az új élettársáról, Max-ről nem is beszélve. Egyesek szerint ők ketten tökéletes párt alkotnak és teljesen kiegészítik a másikat, de azért azt se felejtsük el megemlíteni, hogy Max egy igen gazdag család sarja és ez nagyban befolyásolja kettőjük kapcsolatát is, aminek következményeként bizony Liznek is kötelező jelleggel meg kellett jelennie élettársa oldalán a jótékonysági esteken és pont egy ilyen estére készülődtek a mai napon is.

  -  Biztos jól áll nekem a vörös? - kérdezte Liz legjobb barátnőjét, aki igenlő válasza mellé bőszen vigyorgott is.

  -  Te leszel a legdögösebb az egész estén! 

  -  Akkor nagyon gyorsan le kell ezt a ruhát cserélnem! - Ugratta barátnőjét Liz, akit csak megnevettetett barátnője, aki éppen kitörni próbált.

  -  Na idefigyelj, Elisabeth Moore! Nehogy elkezdd itt az őrültségeidet vagy különben leveszem a kezem rólad! - Liz tudta, hogy barátnője csak ugratni szeretné és ez miatt nem is vette őt komolyan.

  -  Tudod, hogy imádlak! - Karját nyújtotta, hogy megölelhesse végre barátnőjét, aki természetesen azonnal viszonozta a gesztust és olyan szorosan ölelte át, amilyen szorosan csak tudta.

  -  Ez a te szerencséd, ugye tudod?

  -  Naná, tisztában vagyok vele! - válaszolta. 

 Ölelésüknek csupán a csengő vethetett véget, amely olyan hangosan visszhangzott a lakásban, hogy hirtelen mind a ketten megugrottak a szobában. Liz magas sarkúját húzta fel a nappaliban miközben Aly ajtót nyitott. Meglepetésükre azonban nem Max állt az ajtóban hanem egy teljesen más és jóval idősebb férfi, akit a lányok régebbről ismertek már. Aly kíváncsi szemekkel köszöntötte Luke Silverman-t, Liz apjának egyik régebbi munkatársát. 

  -  Szia, Luke! Mi járatban vagy errefelé? - Kérdezte tudatlanul Alice.

  -  Lizzel szeretnék beszélni, itt van? - Hangjából keserűség hallatszott ki.

  -  Éppen időben érkeztél. Már majdnem elment... - becsukta a férfi mögött az ajtót és a rövid folyosón keresztül a nappaliba kísérte a látogatót. Liz már teljesen elkészült, már csak a lovagjára várakozott.

  -  Szia, Lizy! Nagyon csinos vagy! Csak úgy ragyogsz, mint mindig kedves! - közelebb lépett a fiatal nőhöz és szorosan átölelte. Kötelességének érezte ugyanis, hogy személyesen közölje vele a rossz hírt az apjával kapcsolatban.

  -  Örülök, hogy látlak! - Intett a kezével, hogy üljenek le. - Minden rendben van veletek? - kérdése őszintének tűnt és teljesen ártatlan volt. A férfi mindezek ellenére egyre csak szorongott és nem találta a szavakat. Mintha csak elfelejtette volna, hogyan kell beszélni. Nem tudott volna egy összefüggő, értelmes mondatot kinyögni magából, de végül sikerült összeszednie azért magát. 

  -  Velünk minden rendben, de édesapád... édesapád, nos... - kereste a megfelelő szavakat, amikkel nem okoz akkora kárt a lány szívében, amit egyszer már összetörtek. - Nem érzi túlságosan jól magát... 

  -  Mi a baja? - Kérdezte a lány, akinek kezdett a látótere elsötétedni. Szíve gyorsabban dobogott és megmert volna esküdni rá, hogy hallja saját szívverését. 

  -  Az orvosok szerint valaki megmérgezte, bár nem találtak a szervezetében méregre utaló nyomokat... - egy percig csönd uralkodott az egész lakásban. Aly éppen egy kis teát töltött volna ki bögréjébe, de félúton megállt a keze és elkezdett remegni, ami miatt jobbnak látta visszatenni a pultra a teafőzőt.

  -  Hogy mi történt? Ez ugye most csak egy vicc? - Liz képtelen volt elhinni ezt az egész történetet. Nem gondolta volna, hogy bárkinek is ártott volna az apja. Ő mindig úgy tudta, hogy mindenki imádta őt és sajnálta az miatt, ami történt vele.

  -  Ez az igazság... Engem is meglepetésként ért a hír, de te is tudod, mennyire egészséges volt az apád! Eszméletlen erős szervezete van, az orvosok reménykednek benne, hogy egy kis segítséggel sikerül túlélnie a mérgezést. 

 Aly teljesen ledermedt. Nem tudott mit tenni, csak állt ott a konyhapultnál egymaga és próbálta megtámasztani magát nehogy elessen, mert nem sok tartotta attól, hogy összeessen. Imádta Liz apját, olyan volt számára, mintha a saját apja lett volna. Idejük nagy részét a lányok mindig is egymással töltötték és nem voltak hajlandóak ezen változtatni. Olyanok voltak, mint két testvér és egymás szüleit is sajátjuknak tekintették. Minden hétvégén tartottak egy kis összejövetelt s ilyenkor rendszerint csak a két család szervezett maguknak programokat. Ez volt a saját kis rutinjuk. Mindenkinek megvolt a maga szerepe, ami az évek múltán sem változott sok dologban. Anthony Moore az egyik legfontosabb személy volt ebben a családban, hiszen mindig ő szervezte az összejöveteleket és ő készítette elő a partikat. Senkinek nem ártott soha életében és most mégis ez történik vele. Még szép, hogy mindenki meghökkenve figyeli az eseményeket. 

  -  Mikor történt a dolog?

  -  Nem tudni pontosan, de nagyjából már egy hónapja kezdték el neki adagolni a mérget apránként. Sokan azt hiszik, hogy te voltál az értelmi szerző... 

  -  Ez nem igaz! - Liz hirtelen kirobbanásának megalapozott volt. Mindenki tudta, mi történt vele, de ennek ellenére még őt gyanúsítják azzal, hogy a saját apját meg szerette volna ölni? Ezt lehetetlennek tartotta már csak abból kifolyólag is, hogy imádta az öregét és mindent megtett volna azért, hogy jó helye legyen az emeletes házukban.

  -  Tudom, drágám, tudom, de attól még mások bármit képesek elhinni, amit a szájukba rágnak - ezzel teljes mértékben egyetértett Liz is, de nem értette, hogy mégis ki kezdte el terjeszteni ezt róla.

  -  Azt mondod, hogy valaki szándékosan ezt a hírt akarja elterjeszteni a városban?

  -  Már nem csak akarja, Liz! Már meg is tette a rohadék... - Luke a kezébe temette az arcát. Könnyei el kezdtek folyni arcáról, látszott rajta, hogy szívén viseli a lányok sorsát. Luke mindig is imádta őket és ha tehette, el is vitte a lányokat horgászni vagy csak átugrott meccset nézni mikor még nem volt saját televíziója.

  -  És mégis ki terjesztette el? - Kérdése után hallatszott, ahogy valaki megnyomja a csengőt s az az egész lakásban visszhangot vert.

  -  Kinyitom, maradj csak Liz! - Aly hangja halkan csendült, szinte alig lehetett hallani.

  -  Rendben, köszi... - hangja elhalt miközben a nyakát masszírozta meg. 

 Ez idő alatt Max jelent meg az ajtóban, hogy elkísérje kedvesét a rendezvényre. Ekkor még nem sejtette, hogy mibe is csöppent bele és nem gondolta volna, hogy olyan irányt vehet a kapcsolatuk, amilyenről nem is álmodott volna. Próbált megértő maradni barátnőjével még annak ellenére is, hogy túlságosan sok stressz érte őket az utóbbi időkben, mint a munkahelyen, mint otthon egyaránt. Hiába próbálta túltenni magát Liz a múlton, meglátszott rajta, hogy teljesen nem fog sikerülni neki, ami miatt Max egy kicsit neheztelt is rá. Nem tudta hogyan kéne kezelnie barátnője egyes kirohanásait. Úgy gondolta, hogy az utóbbi időkben egyre több rossz dolog éri őket, amiken nem mindig tudnak túljutni, és ami miatt jó lenne felkeresni egy szakértőt csakhogy ebbe Liz nem egyezett bele. Minél többször hozta elő a témát a férfi, annál több vitájuk adódott ebből a dologból. Végül pedig már odáig jutottak, hogy egy kissé elhidegültek egymástól. Szerették és tisztelték a másikat, de már nem volt meg az a szikra kettőjük között, ami az elején lángra lobbantotta a két fiatalt. Max mindent megtett az ügy érdekében, de ha ez így folytatódik tovább, akkor bizony kénytelen lesz továbbállni.