Chapter 4

Sziasztok drágáim!

Tudom, elég sokáig vártatok az új fejezetre, de remélem kárpótol titeket majd, hogy egy új szereplőt ismerhettek meg benne! Az igazat megvallva, elég sokáig tartott, hogy kitaláljam, most mit is fogok megosztani veletek és hogyan fogom. Annyi ötlet van a fejemben, de nem szeretném siettetni a dolgokat, így hát előálltam egy új szereplővel, akinek igen jelentős szerep jutott, amire csak később tervezek konkrét választ adni! Vannak egy-két információ darabok elszórtan, amik utalnak bizonyos dolgokra, de az összképhez ennél bizony többre is szükség van! ;) Ha tetszett az új rész vagy ha valami észrevételetek adódna, nyugodtan hagyjatok nyomot magatok után! :)

Puszi mindenkinek,
Shay.

 Az emberek bele sem gondolnak sokszor abba, hogy döntéseiknek milyen következményei lehetnek, csak mennek a saját fejük után és nem kérdeznek meg senkit sem, hogy vajon mit szól a döntésükhöz vagy hogy mások mit javasolnának. Olykor az emberek túlságosan makacsak tudnak lenni és nem akarják, hogy mások megtudják mibe is keveredtek, mert ha mégis megtudnák, biztosan keresztbe tennének nekik, nem engednék, hogy saját hülyeségük miatt hatalmas gondjaik adódjanak. Sajnos, nem mindenki képes elviselni a negatív véleményeket sem csakúgy, mint a tanácsokat, amikkel lehetséges, hogy talán (de csak talán) megóvják magukat a bajtól, amely ha nem kéne, akkor is bekövetkezik. Max Kinney egy kiváló példa arra, hogy az ember még gazdagon is követ el óriási hibákat, amik miatt akár másoknak is bajuk eshet - vagy éppenséggel káruk származhat belőle. 

  -  Mindjárt megyek én is, Liz csak egy perc! Addig nyugodtan indulj el, ezt sürgősen el kell intéznem! - Max Kinney az autóból szólt vissza barátnőjének, aki értetlen képet vágott az egész jelenethez. Nem értette, miért olyan most az élettársa, eddig ugyanis egyszer sem engedte, hogy a nő saját magának nyissa ki az ajtót, de most úgy viselkedett, mint egy igazi tapló, amit természetesen a nő még saját magának sem vallott volna be.

  -  Rendben... - adta meg értetlenkedve beleegyező válaszát és óvatosan kiszállt a méregdrága kocsiból vigyázva nehogy elessen, mert az ugye nem mutatott volna valami jól. Miután kiszállt, becsukta maga mögött az ajtót s egy kicsit megremegett a hidegtől, de gyorsan indulásra bízta magát. A férfi mindeközben a telefonjával volt elfoglalva, állítása szerint egy fontos üzleti ügyet kellett elrendeznie, amiről még az élettársának sem volt szabad tudnia. Egészen eddig a férfi nem csinált még ilyent. Ha volt valami dolga vagy egy újabb üzlet volt kibontakozóban, arról Liz tudott először, de ez az eset merőben eltért a többitől. 

 Max pillantása egy időre elkalandozott barátnője egyre távolodó alakján miközben a telefonja egymás után pár másodperces eltéréssel jelzett egy-egy újabb üzenetet, amit egy igencsak megkérdőjelezhető alak küldött neki, de a férfinak nem maradt más választása, eleget kellett tennie egy igencsak fontos dolognak, amit nem halogathatott már tovább, ha nem akarta, hogy a szeretteinek is baja essen. Úgy tervezte, hogy miután lerendezte a másik férfival az ügyletet, rögtön el is indul a rendezvényre, amelyen számára kötelező volt megjelenni. Nem szívesen okozott volna csalódást az apjának, mert tudta, hogyha jobban is utánajárna a dolgainak, bizony-bizony találna egy-két igen csak kétes ügyletet, amit nem szeretett volna, ha más tudomására jut. A lehető legnagyobb titokban intézte ügyleteit, mindig odafigyelt rá, hogy ne kövessék s eddig be is vált neki, most azonban folyton az utcát kutatta, mert volt egy olyan érzése, nem ő az egyetlen és azt sem tartotta kizártnak, hogy éppen megfigyelik távolról. Próbálta kizárni a tényt, hogy nem ő az egyetlen a kihalt utcarészben, de mindahányszor próbálta elterelni a figyelmét, annyiszor csörrent meg a telefonja.
 A szívét rettentő súly nyomta. A külső szemlélők számára talán úgy tűnt, könnyelmű alak lehet, aki bűnözésre adta a fejét, de minden hibája mellett, egy jó cél érdekében próbálta menteni a menthetőt és aki ezt nem ismerte el, vagy valamilyen módon ítélkezett felette, nos, hát az olyan ember. Hiába próbálta volna megmagyarázni a dolgot neki, nem tudta volna bebizonyítani neki, hogy amit tett, azt nem a saját érdekében tette. Vetett még egy utolsó pillantást kijelzőjére és egy mély sóhajtás kíséretében kiszállt autójából.

 Az embernek mindig vigyáznia kell, nehogy véletlen egy bandaháború kellős közepébe ütközzön, vagy éppen nehogy elindítson egyet a bandák között, amiknek fénykora ugyan az 1990-es évek voltak, de azért ne felejtsük el, hogy mindig is lesznek bűnszervezetek, akik előszeretettel intézik kétes ügyleteiket New York elmaradottabb elővárosaiban, Bronsville-, East New York területén például. Brooklyn mindig is ilyen helynek számított, ahol késő este az emberek féltek kitenni lábukat lakásaikból, mert tudták, mi folyik éjszakánként az utcákon. Tudták, hogy a városban a tiltott drogkereskedelem miatt elharapózott a bandaháború és próbálták elkerülni az ilyen estéket. Mára ugyan jelentős mértékben csökkent a bűnözési ráta a nagyvárosban, de azért köztudott, hogy nem érdemes ujjat húzni a bűnszervezetekkel. Ha valami tartozásod van, könnyen lehet, hogy te is részesévé válsz, akár az életeddel is fizethetsz. Akik csak tehetik, esténként nem teszik ki a lábukat és hát a legszívesebben Jonathan Maxwell is így tenne, de családja miatt - vagyis leginkább az apja miatt - sajnos nem teheti meg, hogy egy esti filmnézős programot szervezzen magának a helyi maffia ügyletei miatt.

 Jonathan Maxwell sosem szerette teljes nevét, ezért inkább csak Nate-nek hívatta magát. Kiállása fegyelmet parancsolt, magas, kigyúrt testalkata pedig lehetővé tette, hogy férfias arca ellenére is félelmet keltsen másokban. Tengerkék szeméből könnyen kiolvashatóak voltak az érzelmek vagy azoknak a hiánya, könnyen játszott az arckifejezésekkel, megtanulta az évek alatt, hogyan palástolja ugyanis érzelmeit. Hangja mélynek mondható volt, férfias. Megjelenésére mindig odafigyelt, szakálla pedig mindig is kiemelkedő figyelmet kapott nála, minden férfi megirigyelhette volna ápolt szakállát, ami még inkább kihangsúlyozta Nate arcát.
 Sötét volt, Brooklyn kihalt utcáit csak a közvilágítás világította meg és néhány éjjel-nappali kirakata. Az emberek ilyenkor behúzódtak, tökéletes volt az idő arra, hogy a bandák ügyleteiket az elhagyatott raktárépületekben vagy akár esti szórakozóhelyek alagsoraiban vitassák meg, ahova senki más nem mehet be. Ezen az estén Nate Maxwell egy tartozást jött behajtani. Ritkaságszámba ment, hogy az alvezér ilyen helyekre teszi be a lábát, általában másokat küld önmaga helyett, de ez az este kivétel volt.
  -  Lám, lám, ki van itt! - Nate hangja most mélyebben csendült meg a hátsóbejárat nagy vaskapuja mellett. Egy utolsó slukkot szívott még cigarettájából s elnyomta azt. Az idegen férfi most értetlenkedve próbálta kivenni őt, hogy kiderítse, mégis mit akar tőle.
  -  Ki maga? - Hangzott a férfi riadt hangja.
  -  Hát nem ismersz meg, Andrew? - Nate egy lépést tett a férfi felé, aki próbált minél távolabb kerülni tőle. - Elfelejtetted, mivel is tartozol nekem? Illetve, hogy mennyivel?
 Andrew jóval alacsonyabb volt a helyi maffia alvezérétől. Vékony testalkata miatt úgy tűnhetett egyesek számára, mint anorexiás. A legtöbben lábtörlőnek használták, hiába próbált a férfi kitörni. Nate szerint, akinek annyira nyomasztó az élete, mint az Andrew Sparks nevű fickóknak, azért menekülnek a drogokba, hogy valamivel kompenzálják elkeseredettségüket. Saját maga sosem részesítette előnyben a tudatmódosító szereket, de ismert olyant, aki nem vetette meg. Megtűrte ugyan, hogy a környezete használja őket, mert nem volt más választása, de ő inkább az alkoholba menekült, ha valami rosszul sült el vagy ha valami gondja akadt.
  -  Jonathan? - Kérdezte reszketve Andrew.
  -  Talált, süllyedt! - A másik férfit sarokba szorította. - Ha két héten belül nem törlesztesz, neked annyi! Megértetted? - A hatás kedvéért Nate a férfi füléhez hajolt s leste annak reakcióját. Tudta, hogy sehogy sem tudna elmenekülni, még ha szeretne, akkor sem, ezzel pedig a vele szemben reszkető nyomorult is tisztában volt.
  -  Nincs annyi pénzem! Éppen most költöztem el... Én... nem... - Nate egyik kezével megfogta a férfi nyakát és megszorította. Ennek hatására a férfi fulladozni kezdett miközben támadója felemelte a földtől.
  -  Nem érdekelnek a mentegetőzések! Vagy eljuttatod a pénzt, vagy meghalsz! Választhatsz! - Nate leengedte a karját s a férfi szabadulása után rögtön össze is esett. Fulladozott még egy ideig s próbált levegőhöz jutni miközben figyelte Jonathan Maxwell távozását.

 A hideg levegő ellenére Nate nem érezte a hideget. Egész este az járt a fejében, amit az apja mondott neki az előző nap, mikor éppen egy szívességet akart kérni tőle, azonban nem gondolt bele, hogy még ennyi idő elteltével is van olyan dolog, amivel meglepi őt az apja, aki mióta kikerült a sittről, szabadideje nagy részét is a szervezetnek szentelte s családjával nem foglalkozott eleget. Már évek óta nem gondolt arra a szörnyű napra. Ha lehetett próbálta elkerülni a témát, de mivel nincs más választása, kénytelen folytatni azt, amit elkezdett - illetve amibe bele kell fognia méghozzá lehetőleg minél előbb, hogy apja nyugodtan alhasson. Nem érti, a régi sebeket vajon miét kell újra felszakítani. Ha rajta múlna, az egészet kitörölné az agyából és elmenekülne olyan messzire, amennyire csak tudna, de hát a körülmények köztudottan nem az ő irányítása alatt vannak mióta az apja visszatért.
 A szórakozóhelyet már több saroknyira a háta mögött hagyta, de mintha még mindig hallaná a bent dübörgő zene ritmusát, de az is lehet, hogy csak az emlékeiben él csupán. Nem akart az este oda is elmenni, de mivel mindenki mással volt elfoglalva, valakinek ezt is el kellett intéznie, így hát megtette, amit lehetett és próbált tovább lépni. Az autója felé igyekezve senkivel sem futott össze, igaz, csak pár saroknyira hagyta a fekete, elsötétített üveges Volvo-t egy parkolóházban, amit a legtöbben figyelmen kívül hagynak, vagy egyszerűen nem használnak.
 Mikor a parkolóházba ért volna, megcsörrent a telefonja. A kijelzőjén az apja neve és arcképe virított. Nehéz szívvel, de elfogadta a hívást.
  -  Egy újabb megbízás? - Nate gyakorlatias hangjából kihallatszott a nemtetszése.
  -  Szia, fiam! Hogy vagy? - Kezdte gunyorosan a beszélgetést felhívva fia figyelmét az udvarias köszönési formákra. Mivel erre nem érkezett felelet, mert Nate nem tartotta fontosnak, így az apja bele is kezdett monológjába. - Igen, lenne itt egy újabb tartozás... - felsóhajtott, amiből Nate rögtön kitalálta, hogy bizony ebből semmi jó nem sül ki.
  -  Kitől kell behajtani?
  -  Nem fog tetszeni, Jonathan, de sajnos ez elkerülhetetlen. Mindenki más elfoglalt, csak te vagy jelenleg elérhető...
  -  Kit kell meglátogatnom? - Nate közbevágott apja mondanivalójába, mert nem volt kíváncsi arra, amit már ő maga is tudott.
  -  Max Kinney-t. Gondolom, tudod kicsoda ő... - nagyon is jól tudta a fia, de nem akart hinni a fülének. - Annyit kell tudnod, hogy egy komolyabb összeggel tartozik, amit jó lenne minél előbb behajtanod! - ecsetelte az apja a helyzetet.
  -  Mekkora összeggel?
  -  Nagyjából háromezer dollárral - Nate felkapta a fejét és magában már elmondta minden utolsó szemétládának a férfit. Egy ekkora tartozást általában nem egyedül szoktak behajtani.
  -  Ki lesz a társam?
  -  Csak te tudsz erről, egyedül kell menned!
  -  Mi folyik itt, apa? Mi az, amit nem mondasz el? - Egy perc is eltelt, mire választ kapott kérdésére.
  -  Nem szeretném most elmondani... majd gyere át valamikor és elmesélem az egészet! - Ígérte meg fiának Jeremy Maxwell.
  -  Szavadon foglak! - Nate bontotta a vonalat.
 Egész úton az apjával folytatott beszélgetés járt az agyában. Nem tudta kiverni a fejéből azt sem, hogy Max Kinney-től kell háromezer dollárt behajtania, ugyanakkor nem értette, hogy egy hozzá hasonló férfi miért késik a fizetéssel vagy miért nem fizette be már az összeget, hiszen milliárdos családja van. Megrázta a fejét és próbálta pár percre elterelni a figyelmét a rá váró feladatról, de nem igen ment. Az összeg járt a fejében s próbálta összeilleszteni a kirakós darabkáit, de sehogy sem állt össze a kép. Minduntalan valamin elsiklott a figyelme és nem tudta volna megmondani, hogy mi lehet az a dolog, amit eddig még nem vett észre.